LÄNGER VERONIKA

Kisiskolás voltam még, amikor Kristály betotyogott az életünkbe. Ha a nővéremmel nem rágjuk elég kitartóan anyuék fülét, valószínűleg mind a négyünk élete teljesen másképp alakult volna. Már cakkosak voltak mindkét szülőnk hallószervei, mikor végre beadták a derekukat. Anyu munkatársa volt akkoriban a Bártfai házaspár, így kézenfekvőnek tűnt a megoldás, hogy tőlük vegyünk egy kiskutyát. Az ő nevükhöz kötődik az Ebugatta kennel — emlékeim szerint teljesen véletlen tehát, hogy a pumi mellett kötöttünk ki. Elképzelhetőnek tartom, hogy ha történetesen anyu foxi-tenyésztőkkel dolgozik egy irodában, ma foxink lenne.

Bár már a kutyanév választás is hatalmas viharokat kavart családi körünkben, de még ennél is nagyobb vitába keveredtünk, amikor két apró kan közül kellett az alomból ráböknünk valamelyikre: ezt szeretnénk! Két frakcióra bomlottunk négyen: a nővérem és apa a fekete, anyu és jómagam a szürke mellett kardoskodtunk. Mivel az — nagy bánatomra — már eldöntött tény volt, hogy a csöppséget Léna nevére íratjuk, az ő szava lett a meghatározó. A történet az én szempontomból azért oly meghatározó, mert hétéves szívem minden érzését akkor arra pazaroltam, hogy féltékeny és sértődött legyek, hiszen nem elég, hogy a nővérem választott kiskutyát, még az ő nevére is írják! Oly mindennapossá váltak a hisztijeim ez ügyben, hogy végül anyáék megígérték: ha legközelebb is veszünk kutyát, már az én nevemen lesz. Bár ez akkor még üres ígéretnek tűnt (ki gondolta volna, milyen lelkes kutyásokká válunk majd!), ez alapozta meg azt, hogy a jövőben minden az én nevemre került — többek között a Szürkebarát kennel is. Hát, így lettem én hisztizsákból tenyésztő...

Kristály, az a kis szőrmók, aki nyolchetesen, szájában apu 42-es cipőjével nekifarolt a zongorának, aki három hónaposan a szemetesvödörrel a fején felugrott a díványra, aki félévesen nekiugrott minden nála ötször nagyobb kutyának, szóval ez a Kristály végül felcseperedett, és első kiállításán rögtön fajtagyőztességet zsebelt be. Ha ez a bizonyos agárdi kiállítás nem lett volna ilyen sikeres a számunkra, valószínűleg megmaradtunk volna hobby-kutyásnak. Azonban a sors mást rendelt a Länger család tagjainak: azt, hogy teljes mellszélességgel odaálljunk a pumi fajta mellé, és igyekezzünk minél jobban megismerni és megismertetni.

Apuék olyanok, hogy ha valami elkezdi őket érdekelni, addig keresnek, kutatnak, olvasnak utána, amíg csak lehetséges — néha tovább is. Ennek köszönhetően ismerkedtünk meg a Mocskos tenyészettel és a Katona házaspárral is. Számomra ez két dolog miatt fontos. Egyrészt akkor kerültem életemben először bármilyen személyes kapcsolatba az elmúlással, amikor Viktor meghalt, és ez egy igen meghatározó élmény egy kislány életében. Másrészt, és ez szerencsére sokkal vidámabb: gyermekkorom legfeledhetetlenebb nyarát töltöttem az albertirsai tanyán Zsuzsikával, ahol harminc pumival hancúroztam, malacot kergettem és reggelente hihetetlen lelkesedéssel és kitartással vadásztam a tyúkok által gondosan elrejtett tojásokra.

Gyermekfejjel egy nagy bulinak tűnt nekem az egész kutyázás. A kiállításokon borzasztó felelősségteljes feladatnak fogtam fel az «Egyszer pumi — örökké pumi!» feliratú kitűzők árusítását. Nagyon felnőttnek éreztem magam, amikor órákon keresztül ültem a számítógép előtt, és régi, nagy tenyésztők padlásáról előkerített törzskönyvekből és poros kiállítási katalógusokból vittem be az adatokat a PUMI adatbázisba.

Időközben megszületett második pumink is, becsületes nevén: Szidike, bár sosem szólítottuk így a kis fekete ördögfiókát. A Somlyófalvi kennel szülöttjét kocsival vittük haza, és az én ölemben utazta végig a jó másfél-két órás utat. Buba nehezen viselte a zajokat és a rázkódást, így először az ölembe pisilt, majd oda is hányt, miközben egész úton folyamatosan nyálzott. Így kötöttem vele örök életre szóló igaz barátságot: Buba az én kutyám, és ő az én lelki társam is, ahogy azt mondani szoktam. Pont ugyanolyan szeleburdi és sértődékeny, mint én, és pont olyan bújós néha, mint én. Azt szoktam rá mondani, hogy a Buba a világ legbutább ebe, de kikérem magamnak, ha bárki kétségbe vonja az intelligenciáját rajtam kívül. Őt csak én kritizálhatom — más senki!

Családunk immár Csobánkán ütött tanyát, és három saját pumink van. A harmadik, akiről még nem írtam: Parázs. Parázs — vagy ahogy én szoktam hívni őt: Parány — egy kicsit még mindig félénk és ijedős, úgy látszik, sosem fogja kiheverni élete első két és fél évének borzalmas emlékét, amikor két másik pumival egy négyzetméteren összezárva tengődött egy hátsóudvaron. Anyuék ott találtak rá, és mindhárom kutyát azonnal kimentették az élhetetlen körülmények közül. Kettőnek sikerült gazdát találni, de Parázs nálunk ragadt, azonban a család már csak vele lehet teljes!

Azóta sok minden történt. Én kijártam egy középiskolát, majd egy főiskolát — mindjárt diplomázom. Időközben annyi kis Szürkebarát cseperedett már fel nálunk, hogy néha már összekeverem, melyik csöppség melyik alomból származott, de a mai napig megvisel, amikor elviszik őket az új gazdáik: egyesével képes vagyok megsiratni őket, azt gondolva: sehol máshol nem lehet olyan jó dolguk, mint nálunk volt. Pedig dehogynem.

Én már leginkább csak technikai segítséget nyújtok a családban a kutyázáshoz: matricát, kitűzőt, meghívót tervezek, PUMInfo-t szerkesztek, lektorálok. Már nem a nagykislány-érzés vezérel, hanem az, hogy minél igényesebb legyen a pumizás, és ez kifelé is látszódjon. Én figyelek arra, hogy szép legyen a «médiareprezentáció», elvégre újságíró leszek, ha nagy leszek. A szüleim úgyis odafigyelnek arra, hogy igazi tartalom, igényes tenyésztés legyen a tetszetős külcsín mögött. És ehhez szívesen adom a nevem.

Üdvözlettel,
Länger Veronika
2005